Pacalvadász

 

Szalad az idő ez tény és való, főleg úgy hogy ezt a posztot még tavaly decemberben ki akartam tenni, hát most meg idén februárban sikerül. A lényeg, hogy remélem lassan visszazökkenek a kerékvágásba és tolom továbbra is a menzákról egyéb kajálókról az infókat.

Nem szoktam régi élményekről posztot írni, mivel általában simán elfelejtem a helyet 1-2 hét alatt meg az érdekes, specifikus dolgokat, sőt még az ételt is amit ettem. De kérdem én: el lehet felejteni egy Becsináltlevest?!

Akkor jöhet a történet. Megint helyi fülest kaptam Zalaegerszegen.

„Öcsém, mi a MOL menzára járunk délidőbe, ha jót akarsz enni olcsón ott a helyed, könnyű odatalálni!”

A gyors hogy találok oda eligazítás után még elintéztem egy-két dolgot, és csak fél kettő magasságában sikerült a Zalai Finomító bejáratához érnem. Ott a biztonsági strázsák megmutatták a bejáratot, meg hozzátették, hogy ha szerencsém van a kondér aljáról kapok valami maradékot, mert ilyenkor már nem igen jár senki ebédelni. Igen volt ám tapasztalatuk a szekuritigájoknak. Ahogy belépek látom ennek a fele sem tréfa, nagy kondérok sorba nyitva, slaggal mossa Gizikenéni őket, a menzán egy árva lelket nem látni. Jó hangos köszönés után valahonnan a konyha hátsó végéből feltűnik egy fiatal lány, és furcsán méreget. Gondolhatta magába: mit akar itt ez a csóka? Én meg elébe menve a kérdésnek érdeklődtem, hogy valami ebédnekvalót tudok-e kapni? Persze vágta rá visszakézből, Becsináltleves és Tarhonyáslecsó még van. Mi sem kellett több nekem kértem.

Ez a Becsináltleves, hát hogy is mondjam nekem az eleje kicsit meredek. Jó tudom, hogy nem csinál bele senki, de mégis na. Hamar kaptam a tálcán a cuccot, jófajta rendes adag tányérokban. Itt kell megjegyeznem a leves hiába volt becsinált, meg kondér alja, nagyon ízlett. Nem vékony, jó tartalmas adag volt, amivel már majdnem jól is laktam, viszont a lecsóhoz még hozzá sem nyúltam. Egy kis kitérőt a lecsó előtt megér maga az étkező hangulata. Egy nagyon vagány időutazás. Igaz hogy szépen ki van festve, de a szó pozitív értelmében egy 60-as 70-es feeling nagyon komolyan ott van. Persze ehhez hozzátesznek az oldalfalakon lévő tablók ahol a finomító történelméből vannak a nagyobb események kiragadva, no meg ne felejtsük el a nagy-függönyös színpadot sem ami nekem a legnagyobb kedvencem a menzán. További érdekesség és talány volt számomra az egyik asztalon ott lévő literes hát mifelénk ez csak a „pálinkás vagy kevertes” üveg. Elsőre elégé meglepődtem mert ilyen üvegbe én még csak szeszes italt láttam (na jó nagyanyám rakott bele néha paradicsomlevet is...), itt meg kint az asztalon, átlátszó tartalommal. Jól meg is kóstoltam, kiderült, hogy szikvíz szervírozására van használva. Mondjuk tényleg dizájnosabb mint egy kancsó, meg mutat is, meg lehet, hogy a „speciális forma” nem engedi a bubikat olyan hamar megszökni.

Na vissza a lecsóra. Volt benne lecsókolbász, lecsó (mily meglepő), tarhonya, ez király kombó. Ízre simán hozta a nagy menza átlagot, adagra is rendbe volt, mire benyomtam mint a duda úgy telelettem. Ja, a lényeget majdnem elfeledtem, leves: 275, lecsó:430, summ:705 HUF.

Miután az utolsó falat is lecsúszott, még átnéztem a tablókat és elégedetten indultam tovább. A főportán a strázsa elégedett mosollyal nyugtázta, hogy volt még valami a kondér aljában. Főhősünk meg a lemenő nap fényében, elnyargalt a 8 lovas postakocsiján a zalai dombok oltalmában.

Pontozás:

 

Elektronikus elérhetőséget nem találtam, a pontos koordinátákat meg kivágom a térképre jobb oldalt.

Még ami megfogott, csak innyenceknek a giotinra kisértetiesen hasonlító adagoló ablak kialakítás. (lásd.: a képek között!)

Zárszóként pedig nem tudok mást mondani:A MEO a minőség legfőbb őre!